Meglepetések. Annyiszor emlegettem őket, és szinte csak ezt tudom mondani. Meg-le-pe-té-sek. Hiszen itt nap, mint nap meglepetésekkel találkozunk, és be kell vallanom: nagyon jól esik. Kiszámíthatatlan minden. Csak úgy az utam, mint a napom Astorga-ban. 

32 kilométer mára, ez a terv. Nem próbálok eltérni tőle, el szeretnék jutni a városba. León volt az utolsó nagyváros, és Astorga meg Ponferrada az utolsó nagyobb városok Santiago-ig. Az út első felét nehezen tettem meg. Ezt úgy értem, hogy a lelkesedésem nem volt meg hozzá. Csak mentem, vitt a lábam. Szinte alig észrevehetően elkezdett közben emelkedni a terep. Ez közrejátszhatott abban, hogy ezzel együtt a hangulatom is emelkedni kezdett, amit alig vettem észre, de nagyon örültem neki így visszagondolva. A hosszú-hosszú fennsík után egy kis változatosság. A végére pedig egyre változékonyabb lett a táj is! Néhol erdők közt mentem, és a búzaföldeket kukorica váltotta fel. Aztán azok is eltűntek, és csak erdő maradt. Nagyon tetszik. Épp egy völgy után, egy kisebb hegyre felérve, dobot hallok meg a távolból...

A hegyre felérve látom is mi vár a távolban. Egy fél-hippi társulat, akik az omladozó ház mellett, a batikolt kendőkkel fedett, összetákolt viskóban élnek. Nincs itt semmi más, csak egy kanapé és egy ágy. 3 férfi és egy nő. A nő táncol, és szilvát osztogat. Egy román srác is itt van már két hete. Beszélgetésünk alkalmával elmondja, hogy a vizet 2 km-ről, a jeget dél felől, az élelmiszereket pedig Astorga-ból hozzák gyalog. Az elhasznált kályhán közben kávé készül. Egy fémszekéren természetes ivóleveket, gyümölcsöt, magvakat, és szárított gyümölcsöt kínálnak. Mindent adományért. Eszem egy kis fügét, és feltöltöm magam az utolsó kilométerekre. Nehezen mennek az utolsó méterek, de 2 óra előtt elfoglalom a szállásom. A férfit, aki felveszi az adataimat, és pecsétet ad, megkérdezem a kiütéseimről, hátha tud mondani valamit. Azt mondja, rovar csípés lesz ez, ki kell mosnom az összes ruhám, valamint a Credencial zarándok, és hazai útlevelemmel menjek el a kórházba, ott ellátnak. Át is adom neki az összes ruhám, és hálózsákot egyaránt. Kapok kölcsön ruhát addig. Egy zuhany, és indulok is a doktorhoz.

Áldom a szerencsémet és Édesanyámat, amiért kiváltottam otthon az Eu-s Egészségbiztosítási Kártyámat. Ezt kérték először ugyanis. Adataim felvétele után az orvos szinte azonnal fogad. Kolléganőjével együtt vizsgálják a piros pontjaimat. Mivel nincs fejfájásom, se lázam, ezért megerősítik, hogy rovartól származik, a kolléganő pedig lefordítja nekem Google translate-tel, hogy bolha. Bolhacsípés. Így legalább már értem miért vakaróztam az utóbbi napokban. Na nem sokat, csak feltűnt. Egy kenőcsöt, és egy tablettát írnak fel receptre. Az orvosnő kedves, ad nekem két szemet már most, így azt ráér kiváltanom. A kenőcsért viszont megyek. Így, hogy van rá támogatás a kártya miatt, 4,60-ha kerül. Valamennyire boldogít, hogy legalább tudom mi a bajom, és kezelés alá vettek. 

Mikor visszatérek az albergue-be, a ruháim terítésre várnak. A nap tűz, hamar megszáradnak majd. Épp elrendezem őket, mikor újabb magyarokkal találkozom. Egy apa a lányával. Kedvesek ők is, mint sokan mások. Hosszasan beszélgetünk, olyannyira, hogy már vacsoraidő lesz közben. Együtt vacsorázunk, egy kis rántottát sült virslivel és zöldségekkel. Nagyon jól esik a fehérje, Pamplona óta nem ettem tojást. Kell az energia. Mit ad az ég, egy másik magyar leánnyal is találkozunk. Szegény 17 napja nem beszélt magyarul, hát velünk bepótolhatja. 

Az este közben pedig telik, a ruháim meg szárazon állnak a kertben. Beszedem őket, és elmosogatunk. Jó éjszakát kívánunk egymásnak, aludni térünk. Mindenki a maga szobájába (itt 4 ágyas szobák vannak). Ágyba kerülök én is. Csak fekszem, és várom a holnapot, mikor is a legmagasabb hegy csúcsa előtt fogok megpihenni éjszakára-remélhetőleg a magyarokkal-, mely az Út során elém áll. 

Szabó-Mészáros Marcell