Először is sötétben indultam, mint általában. A napfelkelte így a dombok között ért. Egyik dombtetőről nézem a másikat, mily szépen kel fel mögötte a nap. Nem győzöm eleget csodálni. Pár lépéssel később már Portomarin közelében járok, de még egy folyó elválaszt tőle. Az utam során a legnagyobb vízfolyással itt találkozom. Ez a Río Miño. Óriási magasságokban ível át fölötte az elmúlt évtizedekben épült híd, előtte pedig a letűnt korok hídjai, pillérei nyugszanak. Nem szégyenlem, hogy tériszonyom van rendesen. Épp ezért az üres úttestet választom inkább, mert a város a túloldalon vár, a reggelimmel együtt.

Fél kilenc körül veszem megint hátamra a zsákomat, és már meg sem állok Ligonde kis falujáig. Kivéve egy bárt, ahol pecsétet kérek a Credencial-ba. Az utolsó száz kilométeren jó, ha napi két pecsétünk van, ez kell ugyanis ahhoz, hogy az út teljesítését igazoló Compostella-t megkapjuk. Megvan a pecsét, dátummal, és én már lépdelek is. Sietősen teszem meg az utat, de nem kellene, hiszen még este is kaptam volna helyet e szálláson. 

Ezt a helyet sem véletlenül választottam. Először is donativo-s, azaz adományos. Másrészről pedig vacsorát és reggelit is készítenek nekünk, és csak alig 11 hely van. Az albergue-t az Agape szerveződés tartja fent, kik jelen vannak az egész világban, többek közt itt a Camino-n is. Nagyon sok önkéntes van, majdnem annyi, mint megszálló zarándok. Családosok, fiatalok és idősebbek. Rögtön megvan a közös hangulat, pedig alig beszéltünk még. Kedvesség és szeretet árad belőlük. Szinte megfoghatatlan, és leírhatatlan. Csak tapasztalható. Délután egy filmet vetítenek, Jézus életéről, egy nagyon régi változat. Közben a konyhában vacsora készül. 

Ódon ház, két maroknyi ember, és meghitt hangulat. Nem kell sok minden egy jó estéhez. Bor nem hever az asztalon, étel, és közös téma annál több. Közeledve Szent Jakabhoz a legtöbbünk mögött több hét és száz mérföld áll. Minden mondat a Camino körül forog. Itt nem számít ki vagy, nem számít honnan jössz, mi a munkád, milyen a kocsid, csak az, hogy hová tartasz. Szép és tiszta. És csak úgy észrevétlenül halad az idő. 11 óra után szólnak, hogy lassan menni kellene aludni. Eddig sem voltam fent már nagyon rég. 

A hálórész nagyon zsúfolt, egymást érik az ágyak. De! Egy emeletes ágy van, a többi 90x200-as normális ágy, vastag, kemény matraccal, tiszta huzattal, lepedővel, és ami a legfontosabb: frissen mosott takarókkal és puha párnákkal, melyek színes huzatba vannak bújtatva. Mesében érzem magam, annyira szép minden. Aludni készülök, pedig máris minden olyan, mintha álomban járnék...

Szabó-Mészáros Marcell